Mitől is volt tulajdonképpen olyan nagyszerű a Zeppelin-típusú léghajó? A merev vázszerkezettel bíró, irányítható léghajó kifejlesztése Ferdinand von Zeppelin gróf nevéhez köthető. Ő a porosz-francia háborúban figyelte meg, hogy az ellenség gyakran légballonokkal továbbítja az üzeneteket egyik táborból a másikba. Ekkor jutott eszébe az, hogy egy jól irányítható léghajó mi mindenre használható lenne. Egyszerre többféle megoldáson is gondolkodott, és tisztában volt vele, hogy a jövőben a repülőgép fontos szerepet játszhat majd a tömegszállításban.
Elképzeléseit mégsem tudta formába önteni addig, amíg meg nem vásárolta a Schwarz Dávid által készített merev szerkezetű léghajó műszaki tervrajzait a magyar feltaláló özvegyétől. Az első ilyen léghajót végül 1900. július 2-án bocsátották fel a Boden-tónál.
Ez, valamint a több évvel később, sok-sok különböző forrásból érkező adománynak köszönhetően megépült második változat sem volt igazán sikeres, amíg meg nem épült a Led Zeppelin harmadik változata, amely 1906-tól egészen 1913-ig volt szolgálatban, és sokezer km-t repült.S bár 1933 után, amikor a náci párt vette át a vezetést Németországban, úgy tűnt, hogy támogatás híján alábbhagy a léghajók népszerűsége, idővel mégis láttak benne fantáziát hadászati szempontból is.
A több, egymás után kapcsolt légzsákkal töltött hajó koncepciójának csúcsaként készült el a világ valaha létezett legnagyobb méretű, repülni képes eszköze, a Hindenburg (LZ 129) és testvérhajója a Graf Zeppelin II (LZ 130). A modell hossza 245 méter, átmérője 41 méter volt, és majdnem 200.000 köbméter gáz befogadására volt képes. Képes volt folyamatosan 125 km/óra sebességgel haladni, a végsebessége pedig 135 km/óra volt.
A Hindenburgot eredetileg arra tervezték, hogy héliummal töltsék meg, a náci párt hatalomátvétele miatti amerikai exportkorlátozások következtében azonban sehonnan nem lehetett eleget beszerezni a nemesgázból ahhoz, hogy a hatalmas léghajót feltölthessék. Így kénytelenek voltak a veszélyesebb, ám olcsóbb hidrogénnel megoldani a problémát.
Az impozáns méretű hajókat folyamatosan propaganda célokra használták, így országos utakra indultak velük, és a Hitler fegyverkezési kampányait népszerűsítő szórólapokat dobáltak ki belőlük, és hangszórókból skandálták a náci párt ideáit.
1936-tól aztán beindult az utasszállítás az Atlanti-óceánon át, ekkor hírességek és a náci párt képviselői voltak az elsők, akik részesülhettek e kiváltságban. Az első levegőben tartott katolikus szentmisére is a Hindenburgon került sor.
Működése során több mint 3 500 utast szállított, és 34-szer repülte át az Atlanti-óceánt. S bár egy jegy a Hindenburgra egy transzatlanti út során majdnem kétszer annyiba került, mint egy óceánjáró hajóra, a tehetőseknek mégis megérte, hiszen átlagosan mindössze két és fél napig tartott csupán az út.
A sajtó a levegő királynőjének nevezte, a közvélemény rajongott érte, s valóban, a Hindenburg, mint egy hatalmas, mégis kecsesen úszó hajó az égi óceánon, csodálattal töltött el minden szemlélőt.
A Hindenburg utolsó útján, 1937. május 6-án az Egyesült Államokbeli Lakehurstben, leszállás közben végzetes dolog történt. A föld felett mindössze 60 méter magasságban, amikor már két horgonykötelet is ledobtak, a léghajó farok része kigyulladt, a lángok másodpercek alatt tovaterjedtek, és a hajótest pillanatok alatt kigyulladt. Egy perc sem kellett hozzá, hogy a teljes hajó megsemmisüljön. A 99 utas közül 35-en vesztek oda, csak azok élhették túl, akik a tűzhaláltól való félelmükben inkább kivetették magukat az utasfülkék ablakán. Máig nincs széles körben elfogadott magyarázat a baleset konkrét okait nézve, mindenesetre sokan a légköri statikus elektromosság és a gyúlékony hidrogén tragikus találkozását okolják miatta.
A katasztrófa után a léghajóval való közlekedés iránt minimálisra csökkent minden érdeklődés, ebből kifolyólag, és a háború miatt kialakuló gazdasági erőforrások átcsoportosítása okán leállították a léghajók további gyártását. Így a Föld körüli légiutasszállítás feladata a repülőgépekre maradt.
Források:
Képek:
